Jaj kedveseim. Had meséleknektek az
őszrűl egy kicsikét. Az én
szeretett őszöm mostanra olyan lett mint
egy dölött süni. Csúnya,
büdös és még szúr is. Pedig
régen mikor a telet közeledni
érezvén már reggel fél nyolckor
elindultam otthonról, szakadt bársony
zakómban és a 3 papírlapot
tartalmazó oskola táskámmal, a
zizegős centrum zacsival, hogy még pont
csengetés előtt ne érjek be. Akkor
még a hidegtől félve sem kelett
órákig metróznom, hanem hipp-hopp a
Moszkván termettem. Találkozhattam még
az aznapra el nem kelt szőrstalpú
románokkal is akik a Peert
megszégyenítő ügyeséggel
építettek kupacot a szotyolából.
Na én ot helyben felpattantam a bökv egyik
sokkerekűjére és indultam is hegyi
túrámra. Hú de nyugis egy korszak volt
az. Most meg ülök, csak ülök,
felváltva bambulok a monitorra meg a az ablakon
kívüli fákra, nézam ahogy a
leszakadt vezetéket himbálja a szél.
Közben a távfűtés rohasztja
rám a ruhámat, vagy az e-miatt bekapcsolt
légkondit kell folyton állítgatnom.
Hát szóval bassza meg a világ, már
elnézést. Hm