CHARLES BAUDELAIRE: AZ ÉKSZEREK
Mezítlen volt s mert tudta, mit
kívánok:
testén sok zengő ékszerével
várt rám,
hódítóbban, mint a mór
rableányok
a gyönyörök
Ezeregyéjszakáján.
Fülönfüggők, karperecek,
nyakláncok:
a drágakő s a nemesfém
zenéltek,
s én megszédültem, mert mindent
imádok,
ahol a csengés elvegyül a fénnyel.
A pamlagon engedte, hogy szeressem,
s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,
s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,
ágaskodott és rázta, mint a partot.
Szemével rajtam, készséges
vadállat,
új pózokat talált vágyunk
hevében,
és odaadást kevert bujasággal,
hogy változatainktól nőtt a
kéjem,
s karja, csípője. Olajsima combja,
haja, mely arcához hajolt keretnek,
dereka, mintha hattyú nyaka volna,
hasa s melle, szőlőmben dús
gerezdek;
talán mindez Rossz Angyal praktikája
volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem
egyensúlyától, ki
kristálysziklára
kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;
és mintha Antiópé
csípőjére
emelné egy ephébosz
felsőtestét
s öle, mit domborműnek tárt
elébem,
és ajka, min fénylett a finom
festék.
A lámpa elhatározta: kilobban,
nem világolt, csak a kandaló lángja,
s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal
vért öntött el húsán, mely
csupa ámbra.