Amikor a jó Isten az apákat teremtette,
először egy rendkívüli magas
alakot teremtett. Az egyik angyalnak azonban nem
igazán nyerte el a tetszését a
kész mű.
- Miféle apa ez? Ha a gyerekek alacsonyak,
miért ilyen égimeszelők az apák?
Mindig hétrét kell majd görnyednie, ha
üveg golyózni akar csemetéjével,
ha ágyba akarja dugni, vagy ha egy puszit akar
nyomni a feje búbjára.
A jó Isten elmosolyodott.
- Ez igaz, de ha alacsonyra tervezem, hogy néznek
fel rá a gyerekek?
A jó Isten hatalmas, inas kezeket formált az
apáknak. Az angyal szomorúan rázta a
fejét.
- Ez nem lesz így jó! A nagy kezek
esetlenek. Nem boldogulnak a pelenkázással,
az apró gombokkal, a lófarokhoz való
hajgumival és a baseballütőkből
származó szálkákat sem tudják
kivenni a pici tenyerekből.
A jó Isten ismét elmosolyodott.
- Igazad van, de ahhoz, hogy az ember vigyázni
tudjon egy aprócska zsebéből
előkerülő számtalan kincsre nagy
kéz szükségeltetik.Ahhoz viszont
elég kicsire tervezem, hogy az ujjak
átfoghassák egy gyermek
arcocskáját.
A jó Isten ezután hosszú, izmos
lábakat és széles vállakat
teremtett. Az angyal a szívéhez kapott,
és döbbenten így szólt:
- Tudom, hogy közeleg a hétvége,
és fáradt vagy, de mondd tudsz-e róla,
hogy ennek az apának nincs öle? Ha az
ölébe akarja ültetni a gyermekét,
a szegény kölyök a két comb
között a földre huppan.
A jó Isten újra csak mosolygott.
- Az anyja fogja ölbe venni az
apróságokat. Az apának erős
vállra van szüksége, hogy boldoguljon a
porontyokkal megpakolt szánkó val,
egyensúlyban tudja tartani a biciklit, és a
bábszínházból hazafelé menet
egész úton karjaiba vigye alvó
gyermekét.
A jó Isten éppen a világ legnagyobb
lábfejét próbálta
megformázni, amikor ismét megjelent az
angyal, és szinte ráförmedt:
fojtatás