Maestimese...:D
A DAL
Van egy sziget a Csendes-óceán
közepén, egy olyan sziget, ahová
még idegen nem tehette be a lábát. A
sziget, maga a paradicsom, háborítatlan
természet, napfény, homokos tengerpart,
kék ég és mérhetetlen arany,
drágakő, igazgyöngy. A
szigetlakók békességben élnek,
csak nagyon-nagyon ritkán engedik meg, hogy
valaki is meglátogassa őket.
Az arany-sziget lakói egyszer azt gondolták
ki, hogy megépítik a világ legszebb,
legpompásabb s egyszersmind, a legjobb
akusztikájú operaházát.
Az operaház egy év leforgása alatt
elkészült. Minden díszlet, minden
berendezés aranyból volt. A
függöny pedig
igazgyöngyökből készült.
Híre ment e világban. Minden énekes,
előadó- főleg az operaénekesek-
álmaiban az szerepelt, hogy egyszer
felléphessen abban a csodás
operaházban.
A világ leghíresebb tenorja is
el-eljátszadozott a gondolattal, hogy milyen
különleges, milyen egyedi élmény
lenne, egyszer fellépni, énekelni a
világ legszebb operaházában.
Persze sok más előadó, énekes is
titokban dédelgetett hasonló gondolatokat,
de a valóság, az Arany-sziget olyan
elképzelhetetlen volt számukra, mint egy
álom.
Emil, mert így nevezték, így
„hívták” a világ legszebb
hangú, legjobb torkú tenorját, egy nap
fura, olyan „aranyveretesnek”
tűnő levelet kapott.
A levélben egy szerződés, egy
meghívás volt.
Az Arany-sziget meghívta a kiváló
énekest száz napos
vendégszereplésre, fellépésre, a
titokzatos szigetre, a világ legszebb
operaházába!
Természetesen családjával együtt,
luxus ellátással, és olyan
„gázsival”, ami még az
énekes ükunokáinak is biztos
megélhetést biztosított.
Emil, miután elolvasta a levelet, percekig meg
sem tudott szólalni. A levelet megmutatta a
feleségének, egymásra néztek,
mosolyogtak és némán bólintottak,
hiszen mi egyéb van, lehet a világon, amire
egy művész, egy énekes
vágyakozhat, mint, hogy énekelhessen a
Föld legszebb operaházában, egy
mesés szigeten!?
Aláírta a szerződést s pár
hét múlva a különjáratú
repülőgép az Arany-sziget
kifutóján landolt (naná, hogy az is
aranyból volt!)
Mosolyogva kiszálltak a gépből és
várták az üdvözlők
tömegét.
Ám, hiába, a reptéren többen is
várták őket, de egyáltalán
nem kiabáltak, nem volt zenekar, nem volt
majorett csoport. Tisztelettel
köszöntötték,
üdvözölték a művészt
és családját, majd egy luxus (persze
arany) autóban a szállodájukba
vitték a vendégeket.
Nem túlzás azt a kifejezést
használni, hogy a
„szállodájukba”, hiszen a
szálloda, amibe (naná?!, hogy..) a
családod elvitték, csak és
kizárólag az „Ő”
kényelmüket biztosította.
Ilyen, ilyen a mesében sincs, gondolták.
Szolgálók egész hada leste minden
kívánságukat.
Igen, ez maga az éden!
Másnap volt az első koncert. Meglepő
volt, hogy az operaénekes családtagjai a
színpadon foglalhatnak majd helyet.
Meglepődtek, de a kezdeti
meglepődésen túl elfogadták, hogy
ez milyen jó, milyen különleges,
mennyire családias dolog.
Elkezdődött a koncert, felcsendült a
muzsika! Igen ám, de a függöny, ami
színtiszta igazgyöngyből
készült, nem lebbent fel, nem
húzódott oldalra!
Emil énekelt, közben a kezével
mutogatta a rendezőnek, hogy „baj”
van.
Az első szám után a rendező
diszkréten Emilhez sétált, és
halkan elmagyarázta a művésznek, hogy
ne lepődjön meg, ez, itt így
szokás, a függöny nem megy fel,
sőt a nézők sem fognak majd tapsolni,
éljenezni, mert ez itt, így szokás.
Emil kicsit furcsállotta a dolgot, de nem
szólt semmit.
A koncert után elmesélte
családjának, akik szintén
csodálkoztak, de, hát mi nincs e szigeten,
amin egy „halandó” ne
csodálkozna?!
Így teltek a napok. Nappal pihenés,
fényűzés a tengerparton, este
koncert.
Azért az furcsa volt, hogy sem az utcán, sem
a parton, senki sem mosolygott rájuk, senki sem
kért autogramot a híres
énekestől. Tulajdonképpen senki sem
mosolygott, az emberek egykedvűen
jöttek-mentek
Eltelt harminc nap, harminc koncert, harminc néma
koncert.
Emilt már kezdte bántani a dolog, de
úgy gondolta, hogy ennyi pénzért
megéri. :P