jónapot.
mai vidám történetünk
következik:
képzeljük el főszereplőnket:
taxis bácsi, süket, fogatlan, de első
blikkre nem ijesztő. alaptörténet:
komoly logisztikai feladat, 4 nőszemélyt
láncban lerakni a város
különböző pontjain, bár
értelmes, beszédképes
lényekről van szó, akik tudják,
hol laknak. gyöngyit még kis testi
hibával megoldjuk, az a pár sarok séta
nyilván jól esett neki, bácsi felteszem
nem hallotta, amikor elrebegte, honnan is
közelítsük meg őket. márta
sem okozott rettentő problémát
problémát, hiszen őt folyamatosan
előbb akarta kirakni kedevs sofőrünk,
de nem hagytuk. (közben apró
figyelmeztető jelek: bácsi kitartóan
gyorshajt, tételezzük fel, hogy a
szemüvegét nem csak elhagyta)
de az igazi kaland csak most következik: az
alföldi utcából a karinthy felé,
emberünk elindult kifelé a kerepesi
úton. ekkor kicsit már hányingeremis
volt, de bátor és erős vagyok,
megkérdeztem ugyan hova tartunk, mire kicsit
sértődötten rámkiabált, hogy
hát majd megfordul a keletinél és
után milyen jó lesz nekünk a
petőfi híd. én csuklottam, réka
még fiatal és türelmes, így
megemlítette, talán a másik irány
rövidebb lenne. bácsi kicsit megszeppen,
magyarázkodik, hogy fél évig nem
taxizott, mert össze volt törve az
autója (hm) és milyen nehéz
belerázodni. aztán a blahánál
feltett szándéka volt, hogy bármi
történjék is, ő rákavar a
körútra, akkormár kicsit
ingerülten javasoltam neki erzsébetet,
híd az is, szép nagy. és máris
budán voltunk! itt újabb stratégiai
hibát vétettünk, mert a budafoki
lezárását elfelejtettük, mi
bohó kis utasok, de ügyes
kiáltásokkal megúsztuk fél buda
bejárását, innentől már csak
megállni nem akart a jó ember nálunk,
mozgó taxiból meg nem szívesen ugrom
ki. azóta is lelkiismeret-furdalásom van,
hogy a vidám ifjúságot magára
hagytam, réka jelentkezz, ha életben
vagy.
viszont utána felhívtam a főtaxit,
kedves, meleg szavakkal.