Macbeth
Amikor Szelíd Duncan király uralkodott
Skóciában, élt ott egy nagy thán,
azaz nagyúr, a neve Macbeth. Ez a Macbeth
közeli rokona volt a királynak, és az
egész udvar nagyon tisztelte a
háborúban tanúsított
bátorságáért, vitéz
magaviseletéért. Erre a vitézségre
nemrégen is példát mutatott, amikor
levert egy lázadó hadsereget, amelyet
norvég csapatok ijesztő sokasága is
segített.
Amikor a két skót hadvezér, Macbeth
és Banquo győztesen tért haza
ebből a nagy csatából, útjuk egy
kopár fenyéren vezetett keresztül, s
ott megállította őket három
furcsa alak megjelenése: asszonyokhoz
hasonlítottak, de szakálluk is volt, s
fonnyadt bőrük, torzonborz
külsejük olyan volt, mintha nem is
földi teremtmények lettek volna.
Legelőször Macbeth szólította meg
őket, de mind láthatólag
megsértve, cserepes ujját aszott ajkára
tette a hallgatás jeléül, aztán az
első közülük
üdvözölte Macbethet, mint Glamis
thánját.
A hadvezér nem kevéssé döbbent
meg, amikor azt látta, hogy ilyen
teremtmények ismerik őt, de még
mennyivel inkább elcsodálkozott, amikor a
második azzal folytatta ezt az
üdvözlést, hogy a Cawdor thánja
címet adta neki, pedig erre a rangra semmilyen
joga sem volt, a harmadik pedig így
köszöntötte:
– Üdv neked, Macbeth! Király lesz
belőled!
Az ilyen prófétikus köszöntés
méltán csodálatba ejthette, hiszen
tudta, hogy amíg a király fiai élnek,
semmi reménye nem lehet arra, hogy ő
következik a trónon. A furcsa
jelenségek aztán Banquóhoz fordultak,
ezekkel a talányos szavakkal:
– Kisebb leszel, mint Macbeth, és nagyobb!
Nem oly szerencsés, mégis boldogabb!
Azt is jósolták neki, hogy ő maga
ugyan soha nem uralkodik majd, de halála
után fiai királyok lesznek
Skóciában. Aztán levegővé
változtak és elenyésztek –
ebből pedig a vezérek tudták, hogy a
végzet-banyákkal, vagyis
boszorkányokkal volt dolguk.
Ott álltak, és ezen a különös
kalandon töprengtek, amikor
hírnökök érkeztek a
királytól azzal a megbízással,
hogy Machbethre ruházzák Cawdor
thánjának méltóságát.
Hogy ez az esemény olyan csodálatosan
megegyezett a boszorkányok
jövendölésével, ámulatba
ejtette Macbethet: csak állt megdöbbenten,
képtelen volt felelni a követeknek, és
már ebben az időben dagadó remény
kelt lelkében, hogy a harmadik boszorkány
jövendölése is épp így
beteljesülhet, és egy napon majd mint
király uralkodhatik Skóciában.
Banquóhoz fordult, és így szólt:
– Hiszed-e már, hogy fiaidból
király lesz? Hiszen, amit nekem ígértek
a boszorkányok, az csodálatosan
beteljesült.
– Ez a hit – felelte a vezér
– benned még a trónra is vágyat
gyújthat, pedig az éjfél
küldöttei gyakran azért mondanak igazat
csip-csup ügyekben, hogy ezzel végzetes
következményű tettekre csaljanak
minket.
De a boszorkányok gonosz sugallatai
túlságosan mélyen hatoltak Macbeth
lelkébe ahhoz, hogysem a jó Banquo
figyelmeztetéseit megfogadta volna. Ettől
az időtől kezdve az volt minden gondolata,
hogyan nyerhetné el Skócia
trónját.
Macbeth elmondta feleségének a
végzet-banyák furcsa jóslatát
és a jóslat egy részének
beteljesülését. Macbeth felesége,
Lady Macbeth gonosz, nagyravágyó asszony
volt, csak azért epedett, hogy férje és
ő hatalomhoz jussanak, azzal már nem sokat
törődött, mi módon.
Sarkantyúzta férje tétovázó
szándékát, Macbeth ugyanis
lelkiismeretfurdalást érzett a vérnek
gondolatára. Lady Macbeth azonban
szüntelenül úgy beszélt a
király meggyilkolásáról, mint ami
feltétlenül szükséges
lépés a kecsegtető jóslat
beteljesüléséhez.
Ebben az időben történt, hogy a
király, aki felséges leereszkedéssel
gyakran kegyesen meglátogatta főnemeseit,
Macbeth kastélyába is eljött két
fiával, Malcolmmal és Donalbainnel s a
thánok és udvari emberek nagy
kíséretével, hogy minél jobban
megtisztelje Macbethet harcainak diadalmas
befejezéséért.
Macbeth vára szép helyen épült,
levegője enyhe és egészséges
volt, ez meglátszott abból is, hogy a
fecskék fészket raktak a vár
kiugró párkányai és pillérei
alatt, ahol csak alkalmas helyet találtak,
márpedig megfigyelték, hogy ahol ezek a
madarak leginkább fészkelnek és
költenek, ott a levegő mindig tiszta. A
király nagyon elégedetten lépett be a
kastélyba, és nem kevésbé volt
megelégedve a nemes háziasszonynak
figyelmességével és
tiszteletadásával, mert Lady Macbeth
értett ahhoz a művészethez, hogy az
áruló szándékokat mosolyokkal
álcázza: olyan tudott lenni, mint az
ártatlan virág, valójában pedig a
virág alatt megbúvó kígyó
volt ő.
A király elfáradt az utazástól,
korán lefeküdt, s
hálószobájában szokás szerint
két kamarása aludt a közelében.
Szokatlanul kedvére volt fogadtatása, s
ezért mielőtt visszavonult,
megajándék ozta legfőbb tisztjeit, a
többi között egy drága
gyémántot küldött Lady Macbethnek,
s úgy köszöntötte, mint a
legkedvesebb háziasszonyt.
Eljött az éjfél, amikor halottan hever
a fél föld, rémképek gyötrik
az alvó emberek lelkét, s nem jár
odakint más, csak a farkas és a gyilkos. Ez
volt az az idő, amikor Lady Macbeth
fölkelt, hogy elvégezze a király
kitervelt meggyilkolását. Nem
vállalkozott volna ilyen tettre, amelyik annyira
ellenkezik a női nemmel, ha nem félt volna
attól, hogy férje természete
túlságosan telítve van az emberi
jóság tejével, semhogy
gyilkosságot hajthatna végre. Tudta
férjéről, hogy nagyravágyó,
de azt is, hogy aggályoskodó, és
még nincsen eléggé
felkészülve a legfőbb bűnre,
amely végül is rendszerint együtt
jár a szertelen nagyravágyással. Arra
megnyerte férjét, hogy beleegyezzen a
gyilkosságba, de kételkedett a thán
eltökéltségében, és félt
tőle, hogy jellemének természetes
gyöngédsége – mely sokkal
emberibb volt, mint az övé –
közbeszólhat, és
meghiúsíthatja a szándékot.
Így hát ő maga lépett a
király ágyához, kezében
tőrrel; arra is volt gondja, hogy a király
kamarásait bőven itassa borral, és
ezek most lerészegedve, tisztjükről
megfeledkezve aludtak. Ott feküdt Duncan is,
mély álomban az utazás fáradalmai
után, s amikor Lady Macbeth elgondolkozva
rátekintett, az alvó király
arcában saját atyjára emlékeztette
valami – ezért nem volt
bátorsága ahhoz, hogy a tettet folytassa.
Visszatért férjével tanácskozni.
Macbeth elhatározása már ingadozni
kezdett. Meggondolta, milyen erős okok
szólnak e tett ellen. Először is,
ő nemcsak alattvalója, hanem közeli
rokona is a királynak; aztán meg ezen a
napon ő a király házigazdája, s a
vendégszeretet törvényei folytán
el kell zárnia az ajtót a gyilkosok
elől, nem pedig magának kést ragadnia.
Aztán azt is meggondolta, milyen igazságos,
irgalmas király volt ez a Duncan, hogy soha meg
nem sértette alattvalóit, hogy mennyire
szerette főurait és
különösképpen őt; hogy az
ilyen királyokra különös gondot
fordít az ég, alattvalóiknak pedig
kétszeresen kötelességük, hogy
megbosszulják halálukat. Azonkívül
a király kegye folytán Macbethet minden
ember nagyrabecsülte, s most mennyire
beszennyezné ezt a becsületet ilyen
ocsmány gyilkosság híre!
Lady Macbeth ebben a lelki vívódásban
találta férjét, aki már-már a
jobbik részt választotta, és
elhatározta, hogy nem halad tovább a
megkezdett úton. Lady Macbeth azonban olyan
nő volt, aki nem egykönnyen rendült
meg gonosz szándékában, s olyan
szavakat kezdett suttogni férje fülébe,
amiktől saját szellemének egy
része átáradt férjének
lelkébe. Egymás mellé sorakoztatta az
érveket, hogy miért nem szabad Macbethnek
visszariadnia attól, amire vállalkozott:
hogy milyen könnyű ezt a tettet
végrehajtani, milyen hamar túl lesz rajta, s
hogy egyetlen rövid éj műve minden
éjszakájuknak és nappaluknak
királyi trónt és hatalmat szerez!
Aztán megvetéssel sújtotta, amiért
megváltoztatta szándékát,
ingatagsággal és gyávasággal
vádolta, kijelentette, hogy ő, Lady Macbeth
már szoptatott, és tudja, milyen édes a
csecsemő az anya keblén, de bárhogy
nevetne is rá, ő letépné
melléről, agyát
szétzúzná, ha úgy megfogadta
volna, mint Macbeth, hogy végrehajtja ezt a
gyilkosságot. Aztán hozzátette
még, milyen könnyű lesz a bűnt
áthárítani a részeg, alvó
kamarásokra. S beszédének erejével
úgy felkorbácsolta férje lomha
elhatározását, hogy Macbeth újra
összeszedte bátorságát a
véres ügyhöz.
Így hát tőrével kezében,
lábujjhegyen lopódzott a sötétben
a szoba felé, ahol Duncan feküdt, s amint
ment, azt hitte, egy másik tőrt is lát
a levegőben, amelyik markolatával felé
kínálja magát, pengéjén
és hegyén vércseppek – de amikor
meg akarta fogni, nem volt más, csak
levegő, puszta képzelgés, mely
saját forró és kavargó
agyvelejéből s az előtte
álló tettből fakadt.
Erőt vett félelmén, belépett a
király szobájába, és egyetlen
tőrdöféssel elintézte Duncan
királyt. A gyilkosság pillanatában a
szobában alvó két kamarás
közül az egyik felnevetett
álmában, a másik »gyilkos«-t
kiáltott, ettől mindketten
felébredtek, de csak egy rövid imát
mondtak, egyikük hozzátette: »Ég,
irgalmazz!« – a másik azt felelte:
»Ámen.« – Aztán megint
álomba merültek. Macbeth hallgatózva
állt, szeretett volna »Ámen«-t
rebegni, amikor az egyik kamarás »Ég,
irgalmazz!«-t mondott, de hiába szorult
rá úgy irgalomra, a szó torkán
akadt, nem tudta kiejteni.
Aztán megint úgy rémlett neki, mintha
egy hang azt kiáltaná: »Ne aludj!
Macbeth öli az álmot! A tiszta álmot,
mely fő táplálónk az élet
asztalán!« És mintha tovább
kiáltott volna: »Ne aludj!« –
így zúgott át a hang az egész
házon. »Glamis megölte az álmot
– soha nem alszik többé Cawdor, soha
Macbeth!«
Ilyen rettenetes képzelődésekkel
tért vissza Macbeth hallgatózó
feleségéhez, aki már kezdte azt hinni,
hogy férjének szándéka megingott,
s a terv valahogyan meghiúsult. Olyan
zavarodottan jött vissza, hogy felesége
szemére hányra gyengeségét, s
elküldte lemosni kezéről a
bemocskoló vért, maga Lady Macbeth pedig
felragadta a tőrt, hogy bekenje vérrel a
kamarások arcát, és ezzel rájuk
kenje a bűnt is.
Reggeledett, felfedezték a gyilkosságot,
melyet nem lehetett eltitkolni, s akármilyen nagy
fájdalmat színlelt Macbeth és
felesége, akármilyen hathatós
bizonyíték volt a kamarások ellen a
mellettük heverő tőr és
vérrel mocskolt arcuk, mégis a teljes
gyanú Macbethre hárult, mert neki sokkal
erősebb indító okai voltak a tettre,
mint az ilyen szegény, együgyű
kamarásoknak lehetett – ezért
hát Duncan két fia elmenekült. Malcolm,
a nagyobbik az angol udvarban keresett oltalmat, a
kisebbik, Donalbain, Írországba
menekült.
Minthogy a király fiai, akik utána
következtek volna, üresen hagyták a
trónt, Macbeth volt a legközelebbi
örökös, őt koronázták
királlyá, így a végzet-banyák
jövendölése szórul szóra
beteljesült.
Akármilyen magas rangra is jutott Macbeth és
a királynő, nem tudták elfelejteni a
végzet-banyáknak azt a jóslatát,
hogy Macbethből ugyan király lesz, de
gyerekeiből nem, hanem utána Banquo fiai
lesznek majd királyok. Ha erre gondoltak, meg
arra, hogy vérrel szennyezték kezüket,
és olyan nagy bűnt követtek el,
csupáncsak azért, hogy Banquo utódait
helyezzék a trónra – ez s gondolat
annyira mardosta lelküket, hogy
elhatározták: végeznek Banquóval
és fiával is, és ezzel
meghiúsítják a végzet-banyák
jóslatait, melyek az ő esetükben olyan
feltűnően beváltak.
E célból nagy vacsorát adtak, és
erre meghívták a legfőbb
thánokat, köztük a különleges
tisztelet minden jelével Banquót is
fiával, Fleance-szel együtt. Az útra,
ahol Banquónak este a palota felé menet el
kellett haladnia, Macbeth gyilkosokat
állított lesbe, és ezek
ledöfték Banquót, de Fleance
elmenekült a kavarodásban. Ettől a
Fleance-től származik a Skócia
trónját később betöltő
uralkodók családja, akik közül a
legutolsó VI. Jakab skót király volt,
azazhogy I. Jakab angol király, mert ő
egyesítette az angol koronát Skócia
koronájával.
A vacsoránál a rendkívül
nyájas és királyi modorú Lady
Macbeth olyan méltóságteljesen és
figyelmesen játszotta a háziasszony
szerepét, hogy mindenki
megengesztelődött iránta, Macbeth is
fesztelenül társalgott thánjaival
és nemeseivel, és azt mondta, most az
ő fedele alatt tartózkodnék az
ország egész nemessége, ha jelen volna
jó barátja, Banquo is, de reméli,
inkább korholnia kell, hogy nem szereti
eléggé, mintsem aggódnia, hogy
netalán baj érte. De éppen amikor
ezeket a szavakat kiejtette, a Macbeth parancsára
leölt Banquo szelleme belépett a
szobába, s leült a székre, amelyet
éppen Macbeth készült elfoglalni.
Macbeth merész ember volt, olyasvalaki, aki
remegés nélkül tudott volna
szembenézni az ördöggel is, mégis
a rettenetes látványra arca
elfehérült a félelemtől, s bizony
egészen megrettenve állt ott, s
rámeredt a szellemre. A királynő
és a főurak semmit sem láttak, de
észrevették, hogy Macbeth egy üres
székre bámul – legalábbis
ők így gondolták –, s ezt
afféle hirtelen, őrült rohamnak
vélték; Lady Macheth azonban suttogva
szemére hányta, hogy ez ugyanaz a
képzelgés, amelyik tőrt láttatott
vele a levegőben, amikor Duncant
készült megölni. De Macbeth
továbbra is látta a szellemet, és nem
is hederített mindarra, amit mondtak neki, hanem
megszólította a szellemet kusza, de olyan
jelentős szavakkal, hogy a királynő
attól félt, lelepleződik a
szörnyű titok, ezért nagy sebtiben
elbocsátotta a vendégeket, s azzal
mentegette Macbeth rosszullétét, hogy
ilyesfajta rohamok gyakran gyötrik őt.
Ilyen szörnyű rémképek
gyötörték hát Macbethet. A
királynő éji nyugalmát meg az
övét is rettenetes álmok zavarták,
s Banquo vére sem háborgatta őket
jobban, mint Fleance menekülése, mert most
már úgy tekintették őt, mint
királyok egész sorának ősét,
aki majd az ő utódaikat megfosztja a
tróntól. Ezek a gyötrő gondolatok
nem engedték őket megnyugodni, s Macbeth
elhatározta, hogy még egyszer felkeresi a
végzet-banyákat, s mindent megtud
tőlük, akármilyen rosszat rejt is a
jövendő.
Egy barlangban kereste őket a fenyéren,
ők pedig, mivel a jövőbe láttak,
tudták, hogy Macbeth eljön, és
éppen elkészítették azt az
iszonyú varázsszert, amivel a pokoli
lelkeket felidézték, hogy
feltárják előttük a
jövendőt. Ehhez olyan borzasztó
kellékekre volt szükségük, mint
varangyok, denevérek, kígyók, tarajos
gőte szeme, kutyanyelv, gyíkfarok,
bagolyszárny, sárkánypikkely,
farkasfog, sózott cápa-uszony,
boszorkány-múmia, bolondító
beléndek gyökere – de ezt vak
sötétben kell letépni,
különben nincs hatása –,
bakkecske epéje, zsidó veséje,
sírokban gyökerező tiszafa ága,
egy halott gyerek ujja – mindezt egy nagy
üstben vagy katlanban kellett megfőzni, s
amint az üst átforrósodott,
páviánvérrel lehűteni, ehhez
aztán hozzáöntötték egy olyan
kocának a vérét, amelyik felfalta a
malac ait, továbbá akasztófára
csöpögött zsiványzsírt is
öntöttek a tűzbe. Ezzel a
bűvös szerrel
kényszerítették a pokoli lelkeket, hogy
feleljenek kérdéseikre.
Az egyik boszorkány megkérdezte
Macbethtől, tőlük akar-e választ
kételyeire, vagy inkább az ő
mestereiktől. Macbeth nem riadt vissza a
szörnyű szertartástól, amit maga
előtt látott, hanem merészen azt
felelte:
– Hívd: hadd lássam őket.
Erre aztán felidéztek három szellemet.
Az első jelenés sisakos fejként
emelkedett fel az üstből, nevén
szólította Macbethet, figyelmeztette
őt, hogy őrizkedjék Fife
thánjától. Macbeth
megköszönte jó tanácsát, mert
már amúgyis féltékeny volt
Macduffra, Fife thánjára.
A második szellem véres gyermek
alakjában merült fel, ő is nevén
szólította Macbethet, s arra
buzdította, ne féljen senkitől,
nevessen a szemébe minden emberi erőnek,
mert akit asszony szült, nem árthat neki: az
volt végső tanácsa, legyen Macbeth
vakmerő, véres és szilárd.
– Akkor hát élj, Macduff! –
kiáltotta a király. – Mért
félni tőled? De mégis: jobb a
kettős biztosíték, ha nem élsz,
csak nevetek a sápadt félelemre, és
alszom, bárhogy dörög a menny.
Ezt a szellemet is elbocsátották, s ekkor
egy harmadik merült fel az üstből,
koronás gyermek alakjában, kezében
zöld ággal. Nevén szólította
Macbethet és eloszlatta félelmét minden
összeesküvéssel szemben, mert azt
mondta, nem győzi le soha ellenség,
míg a birnami erdő Dunsinane dombjára
nem vonul.
– Édes jövendölések!
Drága szók! – kiáltott Macbeth.
– Ki toboroz erdőket? Hol a fa, mely
kilép a földből? Látom már,
hogy megérem a szokásos emberi
életkort, és nem tép ki belőle
erőszakos halál. De szívem dobog, hogy
még valamit megtudhassak. Mondjátok meg, ha
mesterségetek meg tudja mondani: lesz-e
király valaha Skóciában Banquo
sarjaiból?
De erre az üst föld alá süllyedt,
zene hangzott fel, és nyolc király
árnya vonult el Macbeth előtt,
utolsónak Banquo, de még ő is egy
tükröt tartott, s ez még több
alakot mutatott, a véresfürtű Banquo
pedig Macbethre mosolygott s az alakok sorára
mutatott: ebből megtudta Macbeth, hogy ezek
Banquo utódai, akik utána uralkodnak majd
Skóciában. A boszorkányok halk
zenére táncolva, hódolattal
üdvözölték Macbethet és
elenyésztek. Ettől az időtől
kezdve Macbethnek csak véres, iszonyú
gondolatok jártak az eszében.
A boszorkányok barlangjából
kilépve első dolog, amit meghallott, az
volt, hogy Macduff, Fife thánja Angliába
szökött, és csatlakozott az elhalt
király legidősebb fia, Malcolm alatt
gyülekező hadsereghez, amelynek az volt a
szándéka, hogy letegye a trónról
Macbethet, és Malcolmot, a jogos
örököst ültesse helyére.
Macbeth felbőszült haragjában
megrohanta Macduff várát, kardélre
hányta feleségét és gyerekeit,
akiket a thán otthonhagyott, és ezt a
mészárlást kiterjesztette mindazokra,
akik Macduffal akár a legtávolabbi
rokonságban voltak is.
Ezek és más hasonló tettei miatt
elidegenedett tőle egész
főnemességének lelke. Akik
tehették, elszöktek, hogy csatlakozzanak
Malcolmhoz és Macduffhoz, akik most már
hatalmas, Angliában toborzott hadsereggel
közeledtek; az otthonmaradtak titkon
kívántak sikert Malcolm és Macduff
fegyvereinek, mert annyira féltek
Macbethtől, hogy nyíltan nem fordulhattak
ellene.
Macbeth csak lassan szedte össze haderejét.
Mindenki gyűlölte a zsarnokot; senki sem
szerette, senki sem tisztelte; mindenki gyanakodott
rá, s Macbeth már irigyelni kezdte Duncan
helyzetét, akit ő gyilkolt meg, de most
már nyugodtan alszik sírjában, mert az
árulásnak nincs már hatalma
fölötte: sem az acél, sem a méreg,
sem a belső ármány, sem az idegen
katonaság nem árthat neki többet.
Míg ezek történtek,
gonoszságának egyetlen társa a
királynő, akinek szívén néha
pillanatnyi nyugalmat talált azoktól a
rettenetes álmoktól, amelyek
éjszakánkint mindkettőjüket
gyötörték, meghalt, azt mondták,
saját kezével vetett véget
életének, mert nem tudta elviselni a
bűn mardosását és az
általános gyűlöletet –,
halála után Macbeth magára maradt, egy
lélek sem szerette, senki sem
törődött vele, nem volt egy
barátja, akivel bizalmasan közölhette
volna gonosz szándékait.
Nem kívánta többé az életet,
a halálra vágyakozott, de Malcolm
seregének közeledése
felébresztette benne hajdani
bátorságának maradékát,
és elhatározta, hogy – így
fejezte ki magát – »legalább
páncélban akar elhullani!«
Egyébként pedig a boszorkányok
üres ígéretei hamis
magabízással töltötték el,
és visszaemlékezett a szellemek szavaira,
hogy akit asszony szült, nem árthat neki, s
hogy nem győzi le soha ellenség, míg a
birnami erdő Dunsinane dombjára nem vonul,
ez pedig, úgy gondolta, soha be nem
következhetik. Bezárkózott
várába, melynek megvívhatatlan ereje
dacolt minden ostrommal, itt várta komoran
Malcolm közeledtét.
Egy napon hírnök érkezett hozzá,
sápadtan és félelemtől remegve,
alig volt képes beszámolni arról, amit
látott: azt erősítgette, hogy
éppen őrt állt a dombon, amikor Birnam
felé nézett, és úgy látta, az
erdő egyszerre megindult.
– Hazudsz, bitang! – kiáltotta
Macberh. – Ha hazudtál, az első
fán fogsz lógni, élve, míg csak
meg nem aszal az éhség, és ha igaz,
amit mondtál, hát te köttess fel engem.
– Macbeth most már kezdett meginogni
eltökéltségében, és kezdett
kételkedni a szellemek kétértelmű
szavaiban. Nem kellett félnie addig, amíg a
birnami erdő föl nem megy Dunsinane-re,
és íme az erdő megindult ellene!
– De azért – mondta – ha
úgy van, ahogy ez mondja, akkor is föl,
fegyverre! Nem segít az, ha itt maradunk, se az,
ha megfutunk. Már a nap sugarát is unom,
bár dőlne romba az egész világ!
E kétségbeesett szavakkal kirontott az
ostromlókra, akik most már felértek
egész a várig. Könnyű volt
megmagyarázni azt a különös
látványt, amely azt a gondolatot sugallta a
hírnöknek, hogy megindult az erdő.
Amikor az ostromló sereg keresztül vonult a
birnami erdőn, Malcolm, az ügyes
hadvezér megparancsolta katonáinak,
vágjon le mindegyikük egy-egy ágat, s
tartsa maga elé, hogy így elleplezzék
haderejének nagyságát. A lombokkal
menetelő katonák keltették
messziről azt a látványt, amely
megrémítette a hírnököt.
Így hát beteljesültek a szellemek
szavai, de egészen más értelemben, mint
ahogy Macbeth értette őket, s ezzel
leomlott önbizalmának egyik
bástyája.
Most aztán vad tusa következett, Macbethet
csak gyöngén támogatták azok, akik
barátainak nevezték magukat, de
valójában gyűlölték a
zsarnokot, s Malcolm és Macduff
pártjához hajlottak, ő maga mégis
kétségbeesett haraggal és
bátorsággal küzdött, levágott
mindenkit, aki szembeszállt vele, míg
végül eljutott oda, ahol Macduff harcolt.
Amikor meglátta Macduffot, eszébe jutott a
szellem figyelmeztetése, hogy minden ember
közül elsősorban Macduffot
kerülje, de Macduff őt kereste az
egész csatában, s most elvágta
visszavonulását. Előbb elkeseredett
párviadal kezdődött. Macduff
gyalázva szidta, amiért meggyilkolta
feleségét és gyerekeit. Macbeth
lelkét már amúgyis eléggé
terhelte ennek a családnak a vére, s
ezért elállt volna a küzdelemtől,
de Macduff tovább ösztökélte,
és zsarnoknak, gyilkosnak, pokol
kutyájának, gazembernek nevezte.
Macbethnek ekkor eszébe jutottak a szellem
szavai, hogy akit asszony szült, nem árthat
neki, ezért magabiztosan mosolygott, és
így szólt Macduffhoz:
– Ne fáradj, Macduff! Ahogy a
vághatatlan levegőt nem éri éles
vasad, úgy engemet se. Engem varázs
véd: akit anya szült, nekem nem árthat.
– Ess hát kétségbe:
megszűnt a varázsod – mondta Macduff
–, s megmondhatja az a hazug szellem, akit
szolgáltál, hogy Macduffot nem anya
szülte, nem úgy született, ahogy
emberek születni szoktak, hanem idő
előtt vették el az anyjától.
– Átkozott a nyelv, mely ezt mondta
– felelte a remegő Macbeth, és
érezte, hogy önbizalmának
végső maradéka is elenyészett
–, soha többé ember ne higgyen
boszorkányok és szemfényvesztő
szellemek kétértelmű
hazugságainak, mert becsapnak minket kettős
jelentésű szavakkal, és miközben
szórul szóra megtartják
ígéretüket, a másféle
jelentéssel rászedik reményeinket. Nem
vívok veled.
– Akkor hát add meg magad, és maradj
életben – kiáltotta
gúnyolódva Macduff. – Légy
világ csúfja, akit mutogatnak, ahogyan a
ritka szörnyeket szokás, és
ráfestjük egy táblára: »Itt
látható a zsarnok.«
– Soha – mondta Macbeth, akinek
bátorsága a végső
kétségbeeséssel visszatért
– nem adom meg magam, hogy csókoljam a
földet Malcolm előtt, s a
csőcselék átka
üldözzön. Bár Birnam erdeje
feljött Dunsinane-ra, s te állsz
előttem, kit nem anya szült, mégis
megpróbálom a végsőt.
Ezekkel az őrjöngő szavakkal
rávetette magát Macduffra, aki vad
párviadalban végül is legyőzte,
levágta fejét, s ajándék ul
átnyújtotta az ifjú törvényes
királynak, Malcolmnak, aki Macbeth holtteste
fölött átvette az uralkodást,
amelytől a bitorló cselszövényei
olyan régóta megfosztották, s a
nemesség és a nép
üdvrivalgásának közepette
elfoglalta Szelíd Duncan trónját.