Egyébként ma reggel a Budai Vár
tövében egy idős, ősz hajú
japán hölgy sétálgatott a
férjével, és közben
önfeledten énekelt egy japán
népdalt. Sütött a nap, ő pedig
mosolyogva nézte a felette meredező
Rondellát, valamint a távolban, a
Gellért-hegy (akkor még) ködös
platóján felsejlő
Szabadság-szobrot, miközben magas, szinte
gyermekien vékony hangon egyre csak dalolt. Nem
lehetett tudni, hogy ő, e törékeny,
légies jelenség hol is van
tulajdonképpen: vajon a saját emlékei
között, vagy valóban a
vélhetően hosszú körutazás
egyik állomásán, és hogy az
elragadtatás mosolya az európai
látnivalóknak vagy az őt magával
sodró kellemes dallamnak szól-e. Mindegy, a
kontraszt pillanata (Mátyás király
palotájának reggeli látképe,
és hozzá a kissé szomorkás,
fríg hangsorú dallam) mindenképpen
szép volt, számomra a váratlanság,
számára talán a honvágy és a
távol-lét örömének
összeolvadása révén.
De ezeket nem tudhatom, ez csak
vélekedés.
Még elhallgattam volna az énekét
percekig.