Akkor most elmesélek megint egy tréfás
történetet az életemből.
Tegnap az történt velem, hogy koraeste,
amikor hazafelé tartottam, betértem kiflit
vásárolni a közelben lévő
élelmiszerboltocskába. Benyitok, és
látom, hogy az egyik alkalmazott éppen
felmos. Meglát engem az ajtóban, odaáll
a polc mellé, ahol a kiflik vannak.
Fájó szívvel ugyan, amiért
elrontom munkáját, de a kiflik felé
vettem az irányt.
Ő: - Ide?
Én: - Igen.
Ő: - Pont ide?
Én: - A kiflikhez.
Ő: Na neeee!
Már éppen gondoltam, hogy bocsánatot
kérek, amikor a pénztár
mögött lévő kis
helyiségből kibukkan egy fej egy
pillanatra, és aztán ez az újra
eltűnt fej, meg az én takarítóm
elkezdenek egymással kiabálni:
Eltűnt fej: - Ja, aszittem, már bejött
valaki!
Én kis takarítóm: - Be is jött!
Eltűnt fej: - Ja, van itt valaki? Miért nem
mondod!
Én kis takarítóm: - Gondolod, hogy nem
magamba’ beszélgetek!
Eltűnt fej: - És kell neki valami?
Én kis takarítóm: - Nem, szerintem
nem.
Eltűnt fej: - Akkor jó.
Nem szólok semmit, csak megyek fizetni a
kiflimet. Addigra már ott ül a
pénztárgépnél az Eltűnt
fej.
Eltűnt fej: - Más nem lesz?
Én: - Nem, köszönöm.
Eltűnt fej: - 68 Ft.
Adok neki aprót. És ERRE.
Megvetően és számonkérően
rámnéz, elővesz egy 2dl-es
műanyagpohár kétforintost meg
ugyanennyi ötforintost, és
megszólal:
- MÁR_ENNYI_APRÓM_VAN!!!
Mondom:
- Elnézést, így tudok fizetni.
- Jó, csak mondtam…
(És néz…)