Ma reggel - azzal az egyértelmű
szándékkal, hogy majd megfigyelhessem a Duna
jégtábláit - a hetes buszon
körömmel lekapargattam az ablaküveg
belsejét beborító megfagyott
párát. A kis jégmorzsák az ablak
fekete gumipárkányára hullottak,
és egészen olyanok voltak, mint a
kókuszreszelék darabkái, amikor
már félig megettél egy
süteményt, miközben a
kókuszdarabkák fele lehullott a
tányérba, amikor az ízlelésedet
már elborította a sütemény,
kezdesz telítődni az édesség
élményével, de a fele még
hátra van, most jársz a közepén,
most élvezed a legjobban... Így aztán
reggel a hetes buszon én is igencsak
megkívántam valami kókusszal
borított finomságot, holott még csak
ekkor következtek a Duna
jégtáblái, amelyek lassan és
fehéren lebegtek, ameddig a szem ellát,
és ez pedig a madártej habját juttatta
eszembe olyankor, amikor a hab már lapos, mert a
felét már megetted, és a fehér,
széteső habdarabkák csak úgy
össze-vissza úszkálnak a sárga,
sűrű tej tetején, és -
éppen ugyanúgy, mint a kókuszos
sütemény esetében - az
ízlelésedet már elborította a
madártej, éppen kezdesz telítődni
az élményével, de a fele még
hátravan, most jársz a közepén,
most a legjobb...
Szinte most is érzem ezeknek az illatát.
Konklúzió: Az élet nem habostorta,
viszont vannak jó cukrászdák...