"...Ülök az Arany Tigrisben, a
söralátéttel játszadozom, és
megint és ismét nem tudok betelni az
embléma látványával, két
fekete tigris pörög az ujjaim
között, mint mindig, most is
öntudatlanul a számla sarkait hajtogatom,
elõször az egyiket, aztán a
másikat, a harmadik sör után a
harmadikat és végül a negyediket,
néha, amikor az elsõ sört Bohousj hozza
ki nekem, fehér
pincérzekéjébõl fehér
papírcsíkot vesz elõ, és
mosolyogva már elõre behajtja nekem a
számla sarkát, társaságban
ülök, bárhová ülök is
le, ott van a társaságom, ez az én
szertartásom, de nemcsak az enyém, hanem
mindazoké, akik bejönnek sörözni,
hogy az asztalnál ülõk
társasággá alakulnak, amely
beszélget. Amolyan kocsmaasztalnál
folytatott diskurzusok ezek, diskurzusok, melyek
közben az ember azáltal, hogy beszél,
megszabadul a napi feszültségektõl,
vagy egyszerűen csak locsogunk, de a
locsogás is oldja a feszültséget,
lehet, hogy amikor az ember padlón van, a
leghétköznapibb duma gyógyítja a
legjobban, a hétköznapi ügyek és
események kitárgyalása, néha csak
ülök, és konokul hallgatok,
egyáltalán, az elsõ sörnél a
vak is láthatja rajtam, hogy rühellek
válaszolni bármiféle
kérdésre, annyira várom az elsõ
kriglit, így aztán eltart egy ideig,
amíg alkalmazkodom a kocsma zsarnoki
lármájához, amíg
ráhangolódom a sok emberre, a sok
dumára, itt mintha mindenki azt akarná, hogy
amit mond, azt ország-világ hallja, a
kocsmában mindenki azt képzeli, hogy az,
amirõl éppen beszél, figyelemre
méltó, így aztán harsányan
bömböli a semmitmondó
kinyilatkoztatását, én is ezek
közé a hangoskodók közé
tartozom, a második sör után én is
nagyon fontosnak tartom, amirõl beszélek,
ezért aztán kiabálok, árgus
szemmel rikácsolom a mondanivalómat, mert
balgán úgy hiszem, hogy amit mondok, azt
nemcsak az asztaltársaságomnak, de
talán az egész világnak hallania
kell...."