Juan kampányvezér beszámolója
arról, hogy egy buliban
hogyan ismerkedett meg Müller Ákos
presidentjelölt hugával. Már akkor
kiderült, hogy Müller a sztár.
- Hogy szoktunk-e turnézni a Szarhonyával,
kérdezte.
- Júliusban megyünk Amerikába.
Felcsillant a szeme. Igen? És ott hová?
- Keleti part.
- Szuper, én is ott leszek, mondta, elmegyek egy
koncertre.
Néztem oldalról, ahogy kifújja a
füstöt, és meglegyintett, hogy valami
fontos dolog történik velem, legalábbis
új barátokra teszek szert, és ez
valahogy mindig a függetlenség
érzésével rokon.
Megkérdezte, hogy tényleg egy napon és
ugyanott születtünk-e Ákossal. Mondtam
neki, hogy úgy látszik, igen, régi
haverok vagyunk. Hogy én mit gondolok erröl,
nem találom-e félelmetesnek? Mármint
mit? Hát hogy akkor például az
asztrológia szerint nekünk nagyon
hasonlítanunk kellene egymásra. Ez szerintem
nem jött össze, mondtam, legalábbis nem
úgy, mint például náluk,
vérségi alapon, merthogy szerintem ök
viszont nagyon hasonlítanak egymásra. Mire
ö, ez csak látszat.
Elvett a gyümölcsöstálból
két almát, kettévágta az egyiket,
aztán a másikat, de e másodikat nem a
szokásos módon, hanem
"vízszintesen", felül maradt a
szár, alul a pártalevél, a magház
rajzolata csillag alakú, nem hosszúkás,
mint az elson.
Ez volt az egyik gyerekkori játékunk,
mondta. Ez Ákos, ez pedig - itt az elsot
fordította felém - ez pedig én. Ő
csillag, én hal vagyok.
Aha, mondtam. Egy mukkot sem értettem az
egészbol. Hal és csillag, gondolom, ezek
ilyen szimbólumok.
Aztán hozzátette, hogy a csillag utat mutat,
a hal meg feláldozza magát. Na, ezzel
végképp taccsra vágott. Hal, csillag,
megmutatni, feláldozni, nekem ez sok. Ha esetleg
a hal mutatná az utat. Szerencsére nem
messze tolünk megjelent egy szakácsnö
külseju nö, csúnya kutya, csúnya,
csúnya!, kiáltotta, mi pedig elindultunk
fölfelé a házba a
pezsgosvödörrel.