akkor mesélek egyet, nehogy azt higgyétek,
mindig csak mogorva vagyok!
a mai fáma a
távirányítókról szól.
"szép" kis lakásom sok
elektrotechnikai berendezéssel bír, melyek
elvileg távirányítóval (8543899799
vtsz.) működtethetőek.
mint köztudott ez fogyóeszköznek
számít(törnek, eltűnnek,
néhanap falba csapódnak). több ezer
forintot költöttem már ilyenekre,
mikoris lélektani győzelmet arattak
felettem, szövetséget alkotva -ptk szerinti
nagykorú- videoton televíziómmal.
lévén elkezdett drágább lenni a
folyamatos
távirányítóvásárlás,
mint a tv-m értéke.
ezt megelégelve, nem vettem többé ilyen
kis izéket.
visszaköszöntek a régi szép
idők, a megfontolt csatornaváltások
kora.
én gyakran nézek tv-t (csak ritkán van
bekapcsolva), valahogy mégis bírtam,
jól megvoltam s nagyon örültem, hogy
testkontaktust tarthatok fenn vele.
a dolog ott kezdett elromlani, mikor a
készülekkáván (8529905900 vtsz.)
elhelyezett gombok is kezdtek beszarni. már csak
trükkös nyomkodással lehetett
szörfölni.
a "kétvállat" mégsem a tv-m
adta, hanem függőágyamban
békésen tévéző Olivér,
aki -miközben próbáltam kapcsolgatni-
kicsit hümmögött, majd ennyit jegyzett
meg:
"bezzeg az én koromban már volt
távirányító!"